Alexander alacsony származása miatt mindig is kilógott a lovagok és nemesek sorai közül, mikor egy-egy csapatot kellett vezényelnie az első sorokban. Ugyan félvérként, s a csatákban bizonyított bátorságáért akár lovagi czímet is kaphatott- s akár nemesit is követelhetett volna magának. Előbbit azonban visszautasította, s utóbbira sosem vágyott. Talán daczból, de talán mert a szabad élet jobban vonzotta, mint egy nemesi birtok, mely kötelességeivel lánczra verte volna.
Született Lipcsében, a német tartományok egyik nagyobb városában. Alacsony származású közemberként tengette napjait. Apja Ottó a kovács, vezetéknevet ugyan nem hagyott reá, viszont mást igen, de arról majd később ejtek pár szót. Anyja ága felől azonban nemesi vér csörgedezett ereiben. Ugyanis édesanyját Mecklenburgi Tamarának hívták. Azonban e leány szerelemtől fűtve megszökött egy kovács fiával. S messziföldeken, melyről még én magam sem hallottam, összeházasodtak. Eme asszonyt atyja, kinek akaratával szembe ment, megfosztotta minden czímétől, s kitagadta a családból. Így fattya nem formálhat jogot semmilyen családi birtokra sem később. Elég volt az szerencsétlen fejének, hogy a leánya engedetlenségében feketítette be e nevet. Féltette vagyonát, nem bírta volna még a sírból sem elviselni, hogy a köztiszteletben álló Mecklenburgi család nevét, mely egy tartomány feje is volt valaha, egy piszkos paraszt csorbítsa tovább, ki engedetlen leányának méhében fogant.
Tamara megtanította egyetlen fiát írni, olvasni, s számolni. Mint az szokás volt egyes nemesi családoknál, a nők is megtanultak írni, olvasni s számot vetni. Kellett valaki, ki képes irányítani a gazdaságot, míg az urak, mint a túl nagyra nőtt gyermekek, háborúsdit játszanak valami Isten háta mögötti helyen.
Alexander talán tíz telet élhetett meg, mikor… Anyja korán meghalt, betegségben. Hogy mi vitte el pontosan, arról nem szólnak a helyi felekezet levéltárának papírjai. Alexander maga pedig, mint akkoriban a legtöbb kézműves család sarja, apja mellett tanulta ki szakmáját s mesterségét a helyi céhben.
Otto a kovács ugyan paraszti családból származott, de vágott az esze. Lübeck városába apja, ki egy közeli földesúr szolgálatában állt, adta el inasnak. Talán azért jutott e sorsra, mert Isten meglátta kezeiben a teremtés ajándékát, vagy talán vak szerencse volt, de az is megeshet, hogy a szükség hozta így, viszont arany keze volt e gyereknek. Mestere hamar rájött micsoda képességek rejlenek a fiatal Ottóban és úgy döntött, kitanítja rendesen a fiút. Már inasként is csodájára jártak alkotásainak, egészen Kölnből s még a messzi Novgorod városából is érkeztek bárók és grófok, hogy czímereiket pajzsaikra és pánczéljaikra verettessék vele. Mestere halála után megörökölte a műhelyt, melyet később eladott, s az érte kapott pénzt a többi mellé rakta. Tudta, hogy a bankban jó helye lesz, mivel egyszer a helyi tavernában egy ifjú bankár tanonc, talán a Stromberger család egy sarja, adott neki pár jótanácsot, néhány kupa sörért cserébe. Ilyen ez a deák élet… nincs pénz még italra sem… Viszont visszatérve Otto történetéhez, ki okosan forgatta tallérjait, végül jól fialó kamattal lekötötte vagyonát. Egyelőre a bank gondjaira bízva azt. S elindult Rostock kikötő városába, hol elszegődött a helyi kovács céhhez. Rostock híres volt nehézipari termékeiről, s a már-már manufaktúrává alakuló céh jó munkát s az azzal járó fizetséget biztosított Ottonak. Itt ismerhette meg szerelmét, Tamarát. S innen kellett egészen Lipcséig futniuk. Itt aztán jó hasznát vette az azóta kamatozott pénzének, s egy újabb kovácsműhelyt nyitott.
Húsz éves korára Alexander, az atyja mellett jól kitanulta a szakmát. Ám közel sem volt olyan arany keze, mint apjának. Talán a sors akarta így, nem tudni, de neki más jövőt szántak. Pár év telhetett el, mikor apját elragadta egy meghűlés. Viszont Alexandert nem tudta lelánczolni a céh. Eladta a megörökölt műhelyt és szerszámait, s a pénzből lovat, fegyvert és pánczélt vásárolt magának, majd zsoldosnak állt.
A Barna Lobogósok közt szolgált évekig, sorra bizonyította rátermettségét. Bejárta Európa nagy részét, az Ibériai-félszigettől egészen a Czár birtokaiig. Harczolt ő még Navarra alatt is, sőt, még Velencze szolgálatában a török ellen is…
Még Cyprus szigetére is eljutott. Itt egyik barátja kötött alkut az ördeggel. S ekkor esett meg, hogy saját kódexét megszegve bajtársa életére kellett törnie. Barátja, kinek nevét kitörölte emlékei közül, az ördeggel köttetett alkuja után elvesztette józan eszét és Alexander ellen fordult. Vagyon s hírnév ígéretéért saját bajtársait kellett volna feláldoznia, ám belebukott és lelkét végül az ördeg kaparintotta meg. Alexander azóta megvet mindenkit, ki a sötétséggel diskurál. Azt beszélik még a kígyónyelvű czigány asszonyoknak sem sikerült elcsavarniuk szívét s fejét.
Több tuczat csatában harczolt. Míg egy nap Lipót császár szolgálatában találta magát. Ez volt a császár utolsó háborúja. Lengyelföldön folyt a hadakozás, s ő az osztrák császár zászlaja alatt menetelt. Büszkén harczolt az egyik legnagyobb német uralkodóért. Szemében csak egy nép volt, mi érdemes volt az isteni kegyelemre.
Az itáliai kampányok során összetűzésbe keveredett céhe, az olasz zsoldosokkal. Sokszor tettek keresztbe a Barna Lobogósoknak. Városokat uszítottak ellenük. S így esett, hogy egyszer Fiorentíniában megtagadták tőlük a segítséget, melynek súlyos áldozatai is lettek. Voltak kik éhen, szomjan haltak, de akadtak, akik sebeik fertőzésébe, kínok közt haltak bele.
Azonban Alexander nem adta fel a harczot. Kiérdemelte nevét. Tettei nyomán Alexander von Leipzig-ként vált ismertté.
Németföldön híres Lanzknetch volt ő. Sokszor töltötte be a katonai felügyelő, vagy bíró szerepét. Zsoldosokat nem csak a csatában, hanem a tábor rendjének őreiként is előszeretettel alkalmaztak a nagyurak, királyok és császárok. Ám mindig akadt egy-egy jó szó, egy kupa jó sör vagy valami sült, amivel le lehetett fizetni őket. Alexander sem feltétlenül volt ez alól kivétel. Imádott kártyázni, s inni. Gyengéi voltak az olcsó nők és a jó sörök. Ám kódexét sosem szegte meg.
Később Ferencz császár fogadta zsoldjába a Barna Lobogósok Kompániáját. Ám Ferencz császár kevésbé volt rátermett a háború vezetésére, s balfogásai végett esett, hogy a Barna Lobogósokat egytől-egyig lemészárolták egy rajtaütésben, Erdélyország határában. Szerencse folytán egyedül Alexander élte túl ezt a csapást.
Visszatérvén felmondta a szolgálatot a császárnak. Itt vesztette el lovát is. S azóta bolyong. Elhatározta, hogy ha képes lesz rá, akkor újra megalapítja e nemes zsoldos céhet, melyből egy szakadt barna lobogó maradt csak…