Árkádiai kettősség

máj 1, 2020 | Napló

Árkádia: a Peloponnészosz közepén elterülő görög hegyvidék.

A késő korok költői úgy tüntették fel, mint a paradicsomi ártatlanság, egyszerű, erkölcsös élet és a békés megelégedettség hazáját.

Viszont a régebbi korokban úgy tekintettek erre a területre, mint a barbárok által uralt vidékekre. A barbárok ugyanis civilizálatlanok voltak, nem görögök. A hegyekkel elzárt vidéken a műveltség nem tudott úgy fejlődni, mint a többi görög tájon, ezért az árkádiaiakat együgyűeknek tartották. Az ókori görög és római írók-költők szerint az itt élő pásztorok jó zenészek voltak, akik őrizték a hagyományosan paraszti vendégszeretetet és szigorú erkölcsöket, mindamellett butaságukról és durva életmódjukról voltak ismertek. Tehát barbárnak tekinteni valakit akkoriban annyit jelentett, mint alsóbbrendűnek, nem is emberinek tekinteni.

Vergilius eklogáiban ezzel szemben Árkádia az idillikus pásztori élet és a boldogság helyszíneként jelenik meg; ezt a képet vették át a később korok művészei is. Idővel „költészet hazája” értelemben említették Árkádiát.

A legenda szerint:

Árkádia a görögök által épített tökéletes polisz volt, de túl tökéletes lett, és oly módon el voltak tőle ámulva, hogy idővel megfeledkeztek a körülöttük lévő tökéletlen világról. A városnak persze ez lett a veszte. Egy földrengés elnyelte, s a romokat otthagyták a túlélők… vissza kellett térniük a valóságba. A túl tökéltes sem jó. Itt ugye a polisz az egyben jelent város és civilizációt, egy utópia kép, ha azt vesszük. De semmi sem lehet tökéletes és egyszer vissza kell jönnünk a földre. A tragédia véget vetett a civilizációnak, s nem voltak képesek újjáépíteni…

Már-már posztapokaliptikus kép, az ember keze által létrehozott, de pusztulásra ítélt elhagyott épületek. Az üresség, a nyugalom, s harmónia egy nem megszokott formája. Az elmúlás, s az emberek utáni világ. Ebből is látszik, hogy a világ forgása nem áll meg, s tőlünk független.

Mindig érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon tényleg aranykorban élünk-e? Vagy ez csak egy illúzió, egy téveszme, amit mi magunk kreáltunk; hogy biztonságban érezhessünk magunkat? Hogy vajon nem kényelmesedtünk-e el? Vagy nem szálltunk-e túl magasra?

Veszélyes a naphoz közel repülni… Ikarosz is megégette magát.

Semmi sem lehet tökéletes, s pont ez a csiszolatlanság teszi teljessé. Hibáink ugyan olyan tanulságosak, mint sikereink. A csiszolatlan gyémánt értékesebb, s tele van lehetőséggel.

Ez Árkádia kettőssége, a tökéletlenségben rejlő lehetőség és szépség. Ha valaki a tökéletesre törekszik, de figyelmen kívül hagyja a környezetét, s a világot, akkor nem fog tudni maradandót alkotni. Viszont aki hagyja, hogy a környezet és az emberek igényei irányítsák és formálják, csak tömegterméket hoz létre és elveszti egyediségét. Épp olyan értékes az egyszerű de boldog élet, mint a magaslatokra törő.

Vajon az aranykorra kell-e törekednünk, a tökéletességre? Vagy épp az egyszerűségre? A tömeg igényeit kell kielégítsük vagy saját értékeinket kell kinyilatkoztatnunk?

A belső érték mindig fontosabb, s ha alkotunk, ha teremtünk, akkor azt szívvel, lélekkel kell tegyük. Mindig kell, hogy legyen mondanivalója, ne csak a külsőségek számítsanak. Törekedni kell, a középút megtalálására, az egyediség, a személyes kincs megőrzésére, de közben fejlődni kell és előre menni. Ha sikerül megőrizni valónkat, s nem mások kedve szerint cselekedni, hanem önálló, saját lábán is megállni képes értéket hozunk létre; akkor korokon átívelő, s jelentéssel teljes szimbolikát építhetünk fel.