Három Huszár s egy Deák

jún 27, 2021 | Szépirodalom

Már a nap is lenyugvás felé vette útját, mikor három huszár tévedt be egy útmelléki, igen kicsinyke, ám eléggé zsúfolt csárdába. Minden asztalnál ültek, valahol többen, s valahol kevesebben. Számukra azonban csak egy asztal mellett volt annyi hely, hogy mind a hárman leülhessenek.

Eme asztalnál egy fiatalember ült, s a huszárok tán nem is vették istenigazából ember számba, mivel köszönés és kérdés nélkül ültek le hozzá. Csupán a huszárok egyike, kinek már őszülőben volt pedert bajusza, biccentett a kissé megrémült ifjú felé. Szinte körbe ülték a kis asztalnál. A huszárok intettek a csaposnak s közben levették tollas sipkáikat. Az ifjú azonban igazgatta ingjét, s utazóköpenyét, és tekintetét pedig az asztalra szegezte. Miután sipkáját levette az őszülő bajuszú huszár, haján is felfedezhetővé váltak az idő múlásának nyomai.

– Jó estétet kívánok a mélyen tisztelt huszár uraknak! Legyenek üdvözölve eme szerény kis helyen! Mivel szolgálhatok? – kérdezte sietősen a csapos.

– Jó csaposom, hozz nékünk három korsó aranyozottan csillogó sört, s valami fogunkra valót. – válaszolta a kedélyes hangulatban lévő, viszont őszülő bajuszú s hajú huszár.

– Önnek fiatalúr hozhatok esetleg valami? – nézett a csapos az asztalra meredő ifjúra, ki mintha meg sem hallotta volna a kérdést – Hallod-e fiam?

– Gyerek, hát hozzád beszélnek! – s a mellette ülő fiatal huszár legény igen erősen rácsapott a vállára, mely sokként érte, s kilendítette az asztalra meredés transzos állapotából – Válaszoljá’ má’, vagy elvitte a cica a nyelved? – kezdte piszkálni, az ekkor már feltekintő fiút.

– Miklós! Ne kezdd ki a gyereket! – szólt rá az idősebb huszár – Nem azért álltunk meg, hogy mindenféle vándorba bele kössünk. – ezután a csapos felé fordult, mert látta, hogy a fiú meg van szeppenve – Csapos uram, kérem, hozzon e fiúnak is egy kupa sert, s valamit enni. Köszönöm!

A csapos meghajolt, s hátrasietett, egy helységbe, melyet talán a konyhának, vagy annak a szerepét is betöltő helyiségnek lehetett vélni.

A fiú ekkor az idősödő huszár arcára nézett, csillogó szemeinek tekintetét azonban kerülte.

– Kö…köszönöm! – s e szó kiejtése közben egész teste remegett.

– Ugyan komám, rá se ránts… Elnézésed kérem modortalanságunkért. – az idősödő huszár látta az ifjú arcán a rémületet, kicsit habozott, majd folytatta – Engedd meg, hogy bemutatkozzam, én Kocsis Tibor százados vagyok a szegedi harmadik honvéd lovashuszárezredtől. – ekkor karját nyújtotta az ifjúnak, s ugyan kisebb habozás után az viszonzásra talált – Ők pedig itt a beosztottjaim, a melletted ülő úriember, Rozgonyi Miklós – ki ekkor biccentett az ifjú felé – s ki mellettem foglalt helye, Apafi Máté. – ki továbbra is csendben figyelte az eseményeket – Épp Kolozsvár felé tartunk.

A százados bemutatkozása után egy rövid, de kínos csend következett, melyet szerencsés módon a csapos szakított meg. Miután, a késlekedése miatti, hatalmas bocsánatkérések közepette felszolgálta a sört, ismét sietősen otthagyta az asztaltársaságot. A százados intéssel jelezte, hogy kezdődhet az ivás, felemelte korsóját, s már koccintott volna, mikor eszébe jutott, hogy eme szokást kerülni szükségeltetik e vészterhes időkben. Ettől azonban kicsit megoldódni látszódott az ifjú vándor nyelve.

– Engem Vitéz Albertnek hívnak… én is Kolozsvárra tartok… – mondta kissé halkan.

– S mondd, ugyan mi visz téged oda? – kérdezte az Albert mellett helyet foglaló Miklós, kinek hangjában érződött egy kis rosszindulat – Minek akarna egy hozzád hasonló gyerek odautazni? Hány éves vagy te egyá’talán?

Mielőtt válaszolt volna, Albert erősen meghúzta korsóját.

– Csak hogy tudd, az egyetemre tartok. Deák szeretnék lenni. S egyáltalán nem vagyok már gyerek! – mondta egy kicsit felbátorodva.

Még mielőtt Miklós válaszolhatott volna, a százados finoman felemelte kissé kezét.

– Mi cél vezéreli önt tisztelt Albert, hogy ily hosszú utazásra vállalkozott? Hisz még innét Nagyvárad alól is párnapi járóföld vezet Kolozsvárig. – kérdezte érdeklődve a százados.

– Tudja uram… orvos szeretnék lenni. Segíteni szeretnék másokon… Mivel… mivel anno… nekünk a faluban nem volt, s így elveszítettem húgomat. Legyen felette áldott a föld. – Albert arcára kiült a fájdalom.

– Ez igen nemes célnak hangzik… – ám még mielőtt a századosúr bármi mást mondhatott volna, Máté, az eddig szótlanabbul ülő katona, közbeszólt.

– Aztán hol szolgáltál? – kérdezte kissé lenézően, mint aki pontosan tudja, hogy mily válasz fog következni.

– Elnézésed kérem, de nem értem a kérdést… – viszont Albert belül sejtette, hogy mire vonatkozhatott.

A százados ismét lágyan felemelte kezét, arcát pedig mérgesen ráncolta össze. Szúrós tekintettel fordult Máté felé.

– Azt kérdeztem, hogy hol voltál katona? – Máté nem hagyta rá a kérdést, még felettese intésére sem, mit szinte semmibe vett.

– Nem voltam… én… – Albert jobbnak látta nem befejezni a mondatot, mielőtt olyan dolgot fed fel magáról, mely bajba is sodorhatja.

– Hagyjátok az ifjút! Nem volt, hát nem volt. Talán jobb is neki. – az idősödő százados jobbnak látta nem feszegetni e kérdést, s nyomatékosította tiltását a beosztottjaival szemben.

 Tibor a szívében tudta, hogy van a császárinál magasabb kötelezettség is.

Ám ifjú beosztottjainak arcaikra kirajzolódtak gondolataik. Terjedt egy ily csúnya szokás a besorozottak között, kik megvetették azt, aki ezt el tudta kerülni. Egy ideig csöndben ültek. A két ifjú huszár legény kihúzott háttal és a büszkeségtől dagadó mellekkel ült az asztalnál, s rosszalló pillantásokat vetettek az ifjú Albertre. Pedig talán nem is lehetett náluk fiatalabb. Csendben kortyolgatták tovább söreiket.

A csapos nemsokkal később megérkezett a sült csirkékkel, melyeket állítása szerint frissen kopasztottak a nap folyamán. A húsokat letette az asztal közepére, s egyenként a tányérokat is lerakta vendégei elé. Illetve rakta volna, mikor is Albertre került a sor, Miklós kezével megakadályozta ebben.

– Vigye innen azt a tányért, ennek itt nem jár. – Miklós szinte rárivallt a csaposra, ki értetlenségében ösztönösen a huszárszázadosra nézett.

– Miklós! Csend legyen! – mondta szinte kiabálva Tibor, s közben felállt az asztaltól – Elég ebből a parádéból! Nem ezért álltunk meg itt. Az isten szerelmére, egyetek inkább! Csapos uram, elnézését kérem!

A csapos bólintott, s lerakta a tányért Albert elé is. Ekkor jobbnak látta inkább sietősen távozni az asztaltól. Tiborban ezek után már szinte semmilyen jókedv sem maradt. Albert érezte a feszültséget a levegőben, sokáig tanakodott, hogy vajon egyen-e. Végül az éhség felülkerekedett rajta, s egy próbára sarkallta az ifjú utazót. A rossz tekintetek ellenére a hús felé nyújtotta karját. Ekkor azonban ismét rosszalló szavak ütötték meg fülét.

– Azt mondod nem vagy gyerek, mi? – mondta gúnyosan Máté – Akkor miért is nem voltál te katona? – ekkor köpött egyet maga mellé – „Deák” mi? Francokat lesz deák ez! Mocskos szökevény!

– Ebből elég! – s közben csapott az asztalra Tibor – Parancsot akartok szegni? Mi?

Ekkor csend lett. Ám Albert visszahúzta kezét, s Tiborra szegezte tekintetét. Ki nem tudta tovább folytatni vacsoráját.

– Kérlek, az én vendégem vagy, egyél nyugodtan, ami jól esik. – mondta Tibor, egy kissé erőltetett mosollyal az arcán.

Viszont Albert ekkor felkapta batyuját az asztal mellől, s felállt. Elindult volna, ám ekkor Tibor arcára nézett, s egy pillanatra megtorpant. A százados azonban nem tudta mit mondjon most. Megértette Albertet…

– Köszönöm a sört jó huszár uram. Viszont nem kérek ezek kosztjából. Ezek… – s az ifjú ismét jobbnak látta nem befejezni mondatát.

Tibor nem tudta mit feleljen, viszont nem is volt rá ideje, mert amint Albert elhallgatott, sértődötten kiviharzott a csárdából.

– Hagyja elmenni százados? Ekkora sértés után? – tört ki magából Miklós.

– Hisz ez egy mocskos szökevény! Nem lenne szabad hagynia, ez becstelenség! – folytatta a hergelést Máté.

Egyikőjük pucájában sem volt viszont annyi vér, hogy parancsot szegjenek és utána menjenek. Tibor viszont, szinte haragtól izzó szemekkel nézett a fiatal huszárokra.

– Becstelenség volna? Ugyan mi dicsőség lenne ebben? Saját földid ellen szablyát emelni? – Tibor szemébe volt írva az a sok szörnyűség mely az elbukott forradalom lángjai közt fogant – Most büntetést kéne kiszabnom rátok! Mivel ez lenne az amit elvár tőlem a becsület! Ugyan miért fogatnék én el egy leendő deákot, ki orvosnak készül?

– De hisz ez egy szökevény! Megszökött a… – a százados nem hagyta Máténak, hogy befejezze.

– S mondd, ha oly bölcs, s sokat tudó ember vagy! Vajon melyiktek teremt jobb világot? – Tibor azonban szóbeli választ nem kapott tőlük, csak lesütött szemeket – Vajon egy deák, ki tanul, vagy egy katona, aki gyilkol? – vonta az ifjakat kérdőre – Hmm? – a csárdában mindenki elhallgatott – Vajon melyiktől lesz jobb hely e világ? Mert úgy sejtem, hogy a folyamatos hadakozástól biztosan nem…

Tibor súlyos szavai visszhangoztak a csendtől szinte üressé vált csárdában. Ő maga is elhallgatott végül, éhsége haragjában megszűnt, s csak csendben bámulta félig üres korsóját. A két fiatal huszár sem bírt az ételhez nyúlni, csupán lesütött szemekkel ültek mozdulatlanul az ütött kopott asztalnál.

A csárdában az emberek percekig nem mertek megszólalni, s csak szépen halkan, lassú mozdulatokkal folytatták tovább félbehagyott vacsoráikat vagy italaikat. A csapos lesütött szemekkel állt a pult mögött. Az emberekben élt még a múlt fájdalmas emléke.